A világ legelszigeteltebb helyei, ahová csak kevesen merészkednek el

Tristan da Cunha szigetét és egyetlen települését, Edinburgh of the Seven Seas-t rendre a világ legelszigeteltebb területei közé sorolják. Persze nem véletlenül, hiszen az Atlanti-óceán közepén található apró szigetére csak annak érdemes elindulnia, aki nem bánja, hogy az odaút és a visszaút is hat napba telik. Ráadásul a Dél-afrikai Köztársaság fővárosából (Fokváros) induló hajók csupán évente kilenc alkalommal hagyják el a kikötőt, így jó előre kell tervezni az utazással. A szigeten nagyjából 240 fő él, akik elszigeteltség miatt szinte mindent maguknak termelnek meg. Az állatokból már többen járják Tristan da Cunhát, kiváltképpen a madarak közül: a helyiek sokszor látnak albatroszokat, de a pingvinek és a nagy vészmadarak is gyakoriak. 

A Csendes-óceánon is található egy olyan sziget, ami hasonlóan nehezen megközelíthető, mint Tristan da Cunha. A brit fennhatóság alá tartozó Pitcain-szigetekre a legkönnyebben a Tahiti közelében található Mangarevából lehet eljutni egy, a szigetekre specializálódó társasággal, ami egy kétnapos utazást jelent – a turisztikai társaság nélkül, általános hajók fedélzetén viszont 8-12 naposra is nyúlhat az út. A sziget nagyjából 50 lakosa Adamstown fővárosában él, és érdekesség, hogy java részük a Bounty-lázadás miatt kötött ki itt. 1789-ben ugyanis a HMS Bounty nevű brit hajón fellázadtak a matrózok a kapitány ellen, majd tahiti nők társaságában elrejtőztek a Pitcarn-szigeten, végül pedig elégették a hajót, hogy senki ne találjon rájuk – így nagy része annak a pár tucat embernek, aki ma is a Adamstownban él, a lázadók és a tahiti nők leszármazottja lehet.

A kelet-szibériai Jakutföldön elhelyezkedő Ojmjakont a világ legzordabb és leghidegebb települései közé sorolják, ennek ellenére nagyjából ötszázan mégis itt élik az életüket. A jeges vidéken a hőmérséklet akár a -67 Celsius-fokot is elérheti, amit csak több rétegnyi, még az arcokat is eltakaró öltözetben lehet csak kibírni. Érthető okokból Ojmjakon megközelítése sem egyszerű: a bevállalós turistáknak először Jakutszkba kell eljutni, innen egy háromnapos autós road trippel lehet elérni a várost – és ezt már direkt turistacsoportoknak szervezik, így önállóan még nehezebb lenne. Az autók ezután a beszédes „Csontok útján”, azaz a Kolyma-autóúton haladnak végig, amely hátborzongató becenevét sötét múltja miatt kapta. A pályát teljes egészében a gulágra küldött kényszermunkások építették fel, és a becslések szerint ezalatt 250 000-1 millió fő veszítette el az életét, az ő holttestüket pedig a szóbeszéd szerint egyszerűbb volt az útba építeni, mint a permafroszt réteg alá temetni.

A fenti helyszínekkel ellentétben a Kolumbia és Panama határán húzódó Darién régiót nem földrajza miatt lehetetlen megközelíteni, sőt: elhelyezkedését nézve ma is kulcsfontosságú pont lehetne a világon. A természet viszont nem trópusi strandokkal vagy gyönyörű hegyvidékekkel áldotta meg a térséget, hanem sűrű dzsungeles mocsarakkal, amelyeket a világ legveszélyesebb és legkevésbé megközelíthető térségei közé sorolnak. Hogy miért? Egyrészt a dzsungeles-lápos vidékben nagyon nehéz tájékozódni, másrészt a legtöbben, akik megpróbáltak átkelni itt valamilyen fertőzésben, mérgezésben, balesetben vagy állattámadásban életüket vesztették – nem beszélve a sétálást megnehezítő párás, csapadékos időjárásról.

Mindezen felül elhelyezkedése és ellenőrizetlensége miatt a Darién régió az ember- és drogcsempészet fellegvárává vált: a térséget erőszakos bűnszervezetek uralják, akik kegyetlenül bánnak a jobb életet kereső kivándorlókkal – a becslések szerint az Észak-Amerikába indulók közül tavaly legalább ötvenöten haltak meg itt, de a valóságban ez a szám feltehetően jóval magasabb. Stratégiai mivolta miatt egyébként évtizedeken át próbálkoztak az Észak- és Dél-Amerikát összekötő Pánamerikai útvonal ezen szakaszának kiépítésével, ám a talaj instabilitása és az munkálatokkal járó óriási környezeti károk miatt végül ez soha nem valósult meg.

Végezetül a szigetek, jeges tájak és a dzsungelek után van egy olyan pontja is a világunknak, amit a forróság miatt lehet nehezen bejárni. Az Ausztrália nyugati oldalán húzódó Canning Stock Route közel kétezer kilométeren át kanyarog a sziget kietlen, sivatagos tájain, és eredetileg azért hozta létre 1906-ban egy Alfred Canning nevű földmérő, hogy lehetővé tegye a szarvasmarhák terelését az északi és a déli régiók között. Az északi Halls Creek és a déli Wiluna között futó pálya egyetlen lakott települést sem érint, így aki erre vállalkozik, annak fel kell készülnie arra, hogy a sivatagos tájon térerő, szervizek, kórházak és mentőszolgálatok sem működnek.

Canningék ugyan a 20. század elején 51 kutat fúrtak a vízellátás biztosítására, ezeknek legtöbbje ma már nem üzemel, így az utazóknak rengeteg folyadékot kell magukkal vinniük. Megemlítendő az is, hogy míg a nappali hőmérséklet gyakran meghaladja a 45 Celsius-fokot, addig éjszaka nulla alá is süllyedhet. A látogatás csak nagy teherbírású terepjárókkal, műholdas telefonokkal, mentőjeladókkal és rengeteg javítószerszámmal, autóalkatrésszel valósítható meg, a legtöbbeknek pedig legalább három hétbe telik. A terület egyébként az őslakos törzsekhez tartozik, így az út mentén szent helyeket, kőrajzokat és víznyerő pontokat is találunk, de kulturális jelentősége miatt a natív törzsek felkereséséhez előzetes belépési engedélyeket kell kiváltani.