2 étel, amit a magyarokon kívül senki más nem eszik a világon

A hungarikumnak számító hortobágyi palacsinta története meglehetősen fordulatos, már csak azért is, mert az eredeti receptnek valójában semmi köze a Hortobágyhoz. A fogás hírnevét az 1958-as brüsszeli világkiállítás alapozta meg, bár a gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza: az archívumokban rögzített legkorábbi hasonló recept 1896-ból származik, igaz, akkor még csirkehússal készült.

Nem sokkal később megjelent a borjúhúsos változat is, ám az ma sem teljesen tisztázott, honnan kapta a fogás a hortobágyi jelzőt. A palacsintatésztába csomagolt, tejfölös borjúpörkölt a világkiállítás idején valóban újdonságnak számított, és a siker nem maradt el: vastagabb tésztája, szaftos tölteléke és a tejfölös mártás gyorsan megnyerte a közönséget.

A diós tésztát itthon gyakran menzás ételnek csúfolják, pedig egy kis törődéssel kifejezetten igényes fogás is lehet. A klasszikus magyar változat – főtt metélt darált dióval és porcukorral összeforgatva – ebben a formában a hazai konyha sajátossága. Bár a dió és a tészta párosítása máshol sem ismeretlen, Olaszországban például sós, fokhagymás-parmezános szószként jelenik meg: a pasta con salsa di noci állítólag még Al Capone kedvence is volt. Az édes, porcukros verzió azonban a magyar asztalokon vált alapfogássá.

Hasonlóan a sós palacsintákhoz, az édes tészták is jóval hangsúlyosabb szerepet kapnak itthon, mint a legtöbb országban. Úgy tűnik, szeretjük megfordítani a trendeket, aminek eredménye olykor kifejezetten magyar ízlésre szabott fogás.